Abban minden autós egyetért, hogy javítani kellene az utak állapotát
De hogy ki fizesse a számlát, arról megoszlanak a vélemények
Még egyes, a magyarnál sokkal jobb anyagi helyzetben lévő nyugat-európai országok is küzdenek a rossz utakkal
Egyre több, egyre nagyobb és egyre nehezebb autó közlekedik az utakon. Ez biztosan nem tesz jót az útburkolat állapotának. Alighanem minden magyar autós kapásból felsorol néhány olyan, az általa lakott településen belüli vagy településen kívüli utat, amelyet azonnal fel kellene újítani. Csakhogy az utak állapota alapvetően pénzkérdés. Hiába tudjuk, hogy az úthibák milyen gondot, sőt károkat okozhatnak járműnek, sofőrnek, utasnak, hiába soroljuk, hogy egy másik településen vagy másik országban mennyivel jobbak az utak, be kell látnunk, hogy a jó állapotért valakinek fizetni kell.
Csak az a kérdés, hogy kinek. Elsősorban a használóknak. No de hogyan?
Az autópályák használatáért világos, hogy kell, és hogy mennyit - már ha a személyautókról van szó. A haszonjárművek meghatározott köre bizonyos gyorsforgalmi- és főutakért is fizet. De nem árt tudni, hogy a kiszállított áruk kiskereskedelmi árában végül minden vásárló megfizeti a fuvarozók terheinek bizonyos részét.
De mi van az utcákkal, terekkel vagy az országutakkal? Ezekért nem fizetünk - mármint mi, autósok -, de fizetünk, mint adófizető polgárok. Az úgynevezett “nem fizetős” utakért is fizet valaki: az adófizetők különböző csoportjai.
Kinek kellene többet fizetni, hogy jobb állapotba kerüljenek az útjaink? Így vagy úgy, de mindannyiunknak. Hacsak nem dönt úgy az egyes autós, hogy hajlandó többet fizetni a jobb minőségű útért. Ilyet láttunk már mi is Magyarországon: koncessziós autópályának hívják, és ebbe nem kerül adófizetői pénz. A beruházó a használóktól szedi be a fenntartáshoz és a megtérüléshez szükséges pénzt. A honi tapasztalatok szerint kevesen áldoztak a díjra, hiába volt extrán jó minőségű és kisebb forgalmú a szupersztráda. És közismert tény, hogy a koncessziós autópályákból milyen könnyen váltak “kísértet-autópályák”, amelyek építésébe a világon számos helyen buktak bele a merész vállalkozók.
De mégis: lehet, hogy érdemes lenne mérlegelni ezt a dolgot. Richard Ingram, az Auto Express szerkesztője szerint a brit autósok útdíjfizetési hajlandósága bizonyára növekedne, ha kipróbálnák, mennyivel simábbak a britekénél jóval drágább francia utak. A szerkesztő a Földközi-tenger partján töltötte családjával a szabadságát, és mivel autóval utazott, oda-vissza átszelte Calais-tól Nizzáig az országot. Meglepődve tapasztalta, hogy csaknem végig autópályán vezetett az útja, és azt is konstatálta, hogy a francia díjak jóval magasabbak, mint a britek. Cserébe azonban maguk a sztrádák összehasonlíthatatlanul jobb minőségűek.
Már önmagában az is beszédes, hogy Franciaország autópálya-hálózata nagyjából háromszor akkora, mint az Egyesült Királyságé, annak ellenére, hogy mindkét országban nagyjából ugyanannyi jármű közlekedik. Vagyis az átlagos francia autós lényegesen többet autózik fizetős úton, cserébe nem kell száz méterenként krátereket kerülgetnie, mint a brit társainak. Ingram szerkesztő szerint, ha már 2028 tavaszán úgyis bevezetik a kilométer alapú adózást az elektromos meghajtású autók használói számára, akkor egy füst alatt fizessen a többi autós is, méghozzá a jobb állapotú úthálózat érdekében.
Akik csípőből tiltakoznának az újabb közteher ellen, fontolják meg: inkább fizetnének a drágább, de jobb minőségű útért, vagy állják a költségét a rosszabb utakon gyakrabban elromló gépkocsik javításának?
N. V.
