Az indokolatlan vagy hirtelen felindulásból elkövetett sávváltások felesleges veszélyhelyzetet okozhatnak az utakon
Csak pillanatnyi érzékcsalódás, hogy a másik sáv gyorsabban halad
Aki minden talpalatnyi előre jutásért birokra kel, ugyanúgy becsapja magát, és veszélyezteti a környezetét, mint a folyamatosan féktávon belül autózók
Mindennapos élményünk, hogy a csúcsforgalomban mindenki előrejut, csak mi maradunk egyhelyben. Például, ha a párhuzamos közlekedésű nagyvárosi főúton vagy az autópályán dugó alakul ki, a két egymás mellett araszoló sor nagyon ritkán halad szinkronban. Valamelyik jobban megy, mint a másik, és az ember kétségbeesetten látja annak a világoskék furgonnak a hátulját - és a feliratot: DUGULÁS-ELHÁRÍTÁS - amelyik az előbb még a visszapillantó tükörben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kancsalul, egyik szemével keresztben felfelé világít.
Aki dugóban ül, az ideges, egyrészt a dugó, másrészt az időveszteség miatt, harmadrészt, mert ilyenkor biztos akad arrogáns, nyomakodó, türelmetlenkedő autóstárs. Ezért aztán egy kicsit mi magunk is arrogánsabbak, nyomakodóbbak, türelmetlenkedőbbek leszünk. Például úgy követjük az előttünk haladó féklámpáját, hogy még véletlenül se férjen be oda egy sávot váltani akaró jármű orra.
És akkor egyszerre megtörténik, hogy a másik sáv megindul. Sorra haladnak el mellettünk azok a járművek, amiket öt perce még mi hagytunk el - akkor, amikor ők már beszorultak, mi meg csak fél perc múlva - és mi csak állunk és veszteglünk. Ilyenkor sok sofőrnek viszketni kezd a talpa a gázpedál felett, és úgy fogja a volánt, hogy bármikor elránthassa, ha csak egy pillanatra is szabaddá válik az út a szomszéd sávban.
Pedig, ha lenne egy kamerás drónunk, ami ilyenkor felröppenne, és megmutatná a navigáció képernyőjén, hogy mi a helyzet ötven, száz vagy kétszáz méterrel előttünk, akkor látnánk, hogy a következő közlekedési lámpáig vagy útfelbontásig, netán egy koccanásos balesetig minden jármű egyformán beszorult, csak aprókat haladnak, és ha tetszik, ha nem, el kell odáig araszolnunk, amikor újra szabaddá válik az út. És hogy ez mindenképpen így lesz, akár egyik, akár másik sávban haladunk. Felesleges az izgalom, a nyomakodás, a hirtelen felindulásból elkövetett sávváltások, egy tapodtat sem jutunk előrébb, mint azok, akik szépen kivárják a sorukat. Sőt, a váratlan manőverek azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy balesetet okozunk. Akkor aztán tényleg lesz időveszteség, meg anyagi veszteség és millió intézni való.
Egyébként a gépjármű által felbocsátott drón létező technikai megoldás: az egyik távol-keleti, hazánkban gyárat építő járműgyártó olyan túlélő szuperképességekkel rendelkező terepjárót fejleszt, amely úttalan utakon, sivatagban, őserdőben, folyómederben is használható. A drón a jármű elhúzható tetőborítása alatt utazik, és gombnyomásra felröppen. Logikus elgondolás, hiszen sokat segíthet az expedíciónak, ha előre látják, hogy a bukkanó után szakadék vagy függőleges sziklafal, netán mocsár vár rájuk.
Más kérdés, hogy a nagyvárosi közlekedésben mire mennénk, ha minden gépkocsi felett fürkész-drón repülne: az utak zsúfoltsága megismétlődne a levegőben, és ahogy az autók nem tudnak haladni egymástól az aszfalton, a drónok is kerülgethetnék egymást a levegőben. S amint a közúti járművek gyakran összekoccannak, éppúgy koccannának a drónok is - az alkatrészeik pedig a lent haladó gyalogosokra, járművekre hullanának.
A párhuzamos közlekedés esetében a sávváltás természetesen nem tilos, de a szorult helyzetek elkerülésére, vagy rövid távú előrejutás érdekében elkövetett, kiszámíthatatlan cikk-cakk-manőverek nem segítik, hanem inkább nehezítik az előre jutást.
Mindannyiunk előre jutását.
N. V.
